Szerencsésnek
mondhatom magam, hogy rátaláltam, rátalálhattam egy olyan műfajra,
mely műfaj megismerésének és művelésének minden egyes fázisa felidézi
bennem azt az elveszett aranykort, melyrol Hamvas Béla a következőket
írja: „a kultúra egyet jelentett az emberiség szellemi
hagyományainak felismerésével, új aranykor alkotásával, az élet
elveszett értelmének keresésével, ahol a természettel harmóniában a
jelképek és analógiák visszanyerik értelmüket, s a közösség ismét az
isteni törvény rendjében él.”
A
szövés ősi szerkezete nemcsak a XX század végének képalkotási
módszereivel – digitális fénykép, a számítógép képernyojének
pixel szerkezete – mutat hasonlóságot, hanem a nyelvvel és
azzal az elsősorban keleti filozófiai gondolkodással, amelyben az
élet szövetérol beszélnek. Gondolataink további értelmezésére ad
lehetoséget a beszövendő szálak eredete, minősége és színe.
Ellentmondva
a felgyorsult időnek, a szövés sok munkát és hosszú időt igénylő
folyamata időtlenséget sugárzó témaválasztásra ösztönzött, miközben
egyre távolabb kerültem a konkrét ábrázolástól.
Szerencsés
vagyok azért is, mert a kárpitkészítés megtanulása és begyakorlása
egybeesett a kárpitszövés megújításának kísérleti korszakával, azzal
az időszakkal, mikor a műfaj „nagy generációjának”
évfolyamai az új képalkotási módszerek és a szövés analógiájának
felismerése következményeként, a kárpit tradícióinak
újragondolásából, határainak kitágításából létrehozták azt az új,
„megreformált szövést”, mely a továbbiakban inspirálója
lett műfajunknak.
1978-ban végeztem el az
Iparművészeti Főiskola Ferenczy Noémi által alapított kárpit-szakát,
majd diplomám opponense, Solti Gizella segítségével és példája nyomán
indultam el azon a műfaj határait átlépő úton, amelynek első
állomásai Nagyítás
és Előhívás
című sorozataim voltak, amelyek először a Szombathelyi Biennálé
±Gobelin
című kiállításán szerepeltek. A kárpit műfaját ezen a szemlélet- és
generációváltást jelentő biennálén, a korszak festészetellenes
nemzetközi képzőművészeti irányzatára, a hiperrealizmusra reflektálva
– amelynek hazai felfutása éppen a kísérleti textil időszakára
tehető – mint a fotó analógiáját mutattam fel, egyfajta
lázadásként is az akkor még fennálló „rend”, a festők
által tervezett kárpitok dominanciájával szemben.
A
Nagyítás és
Előhívás
technikai kihívását a fénykép felületéhez hasonló szövött struktúrák
kialakítása jelentette, ennek érdekében Solti „raszteres
szövésnek” nevezett kísérletei nyomán az anyagok, a színek és a
kötéstan kínálta variációs lehetoségekkel élve csíkraszteres
felületek rendszerével mint tónusértékekkel folytattam kísérleteket.
Kísérleteim révén bekapcsolódhattam a kárpit nyelvi megújításának
folyamatába, amelynek „működése” George Kubler
(1912-1996) amerikai művészettörténész Az
idő formája című
művében kifejtett elméletére emlékeztet. Kubler összekapcsolódó
megoldások hálózataként írja le a művészet infrastruktúráját,
amelyben az új megoldásokra az eloző generációk elképzelései és
munkái gyakorolnak jelentős hatást. „Más
szóval: ha az emberek új formákat hoznak létre, akkor
– egy idobeli kiesés felszámolásával -- rábízzák
magukat a régi ösvényekre, akaratlanul is engedelmeskedve egy olyan parancsnak, melyet műalkotások és csak műalkotások közvetítenek. Ez kétségtelenül a
kultúra kontinuitásának egyik legjelentősebb mechanizmusa, amikor is egy réges-régen kihalt generáció megmaradt munkái
még mindig ilyen erős hatást tudnak kiváltani.”
Kubler a technikai újításoknak is kitüntetett szerepet juttat: „...a
kapcsolódó megoldások gyarapodása nyomán kirajzolódnak egy néhányak
által folytatott kutatás kontúrjai, s ez a formák utáni kutatás
kitágítja az esztétikai gondolkodás határait. (…) Az egymással
összefüggő vizsgálatok folyamatossága fokozza az egyes tárgyak
nyújtotta örömöt, és felfoghatóbbá teszi azokat, mint az elkülönítő
szemlélet.” Meglátásom szerint ezeknek a mechanizmusoknak köszönhető az autonóm szövött
kárpitművészet hazai „nyelvi fordulata ”,
amelynek nyomán a magyar autonóm kárpitművészet történetében olyan új
szövésstílusok jelentek meg, amelyek magukon
viselték alkotóik egyéniségét,
ahogyan az irodalomban is bizonyos mondatszerkezetek, nyelvi
fordulatok és művészi eszközök árulják el az író egyéniségét.
|