Lehetett volna bármi, művészettörténész, elméleti ember, egyetemi professzor, affinitása, képessége bőven megvolt hozzá, de ő történetesen kárpitművész akart lenni. Ahogy ő fogalmazott, első látásra szerelembe esett evvel az embert próbáló műfajjal, s éppoly magas színvonalon művelte, mint 17. századi klasszikus elődei. Nem volt próféta a saját hazájában, miközben a nemzetközi színtér a legnagyobbak között tartotta számon. Teljes joggal! Minden csínját-bínját ismerte a szövésnek; bravúrosan, virtuóz módjára szőtte sűrű felvetésű falikárpitjait, melyek kortárs témát és gondolkodást ötvöztek ősi technikával. A világ minden tájáról, Koreától Kanadáig csodájára jártak munkáinak nagynevű kárpitmuvészek. Az American Tapestry Biennialra és a European Tapestry Forum által szervezett Artapestry vándorkiállításokra rendszeresen beválogatták és kitüntették muveit.

Ferenczy Noémit tekintette szellemi mesterének: vele együtt vallotta és művelte a művészi szándék és a mesterségbeli tudás szimbiózisát. Az autonóm kárpit műfajában a tervező művész és kivitelező szövő személyét elválaszthatatlannak tekintette. Azt vallotta, hogy a műfaj nyelve csak a kettő együttesével újítható meg, szemben a korábbi gyakorlattal, amely szerint festoművészek elképzeléseit kartonjaik alapján névtelen szövők tették át puha, érzéki kárpitba. Számára a kárpit és a szövéstechnika végtelen lehetőségek tárházát jelentette, amely szinkronba hozható a kortárs, digitális gondolkodással. 2008-ban Ferenczy Noémi díjat kapott.

Jelentos részt vállalt a MKE-ben, a Magyar Kárpitművészek Egyesületében is Dobrányi Ildikó elnöksége idején. Mindketten missziójuknak tartották a műfaj megújítását, s a szocialista időkbol örökölt rossz reputációjának megváltoztatását, illetve a nemzetközi megmérettetést. A két nemzetközi Kárpit kiállítás a Szépművészeti Múzeumban (2001, 2005), amelyet közösen gründoltak, a hazai kárpitművészetet a nemzetközi színtér élvonalába emelte és rangot adott neki. A nemzetközi felhívás, a nyílt és névtelen pályáztatás, a külföldi többségu, független nemzetközi  szakmai zsüri mind olyan elemek voltak, amelyekre nagy súlyt fektettek, s amelyek révén a nemzetköziség és szakmaiság levegőjét csempészték be a hazai közegbe.

Dobrányi Ildikó halála után, 2008-ban kezdeményezője és titkára volt a DIA-nak, a Dobrányi Ildikó Alapítványnak, amely a Kárpit kiállítások szellemiségét és céljait volt hivatott továbbvinni. Haláláig vezette az alapítványt. Nagy felelosséggel, professzionalizmussal és szívós elhivatottsággal folytatta a missziót. Kitartó munkája rangos külföldi és hazai kiállításokat, konferenciákat, katalógusokat és kiadványokat eredményezett. Az Európa szövete projekt kezdeményezője, majd a 2011-ben Brüsszelben és a budapesti Iparművészeti Múzeumban bemutatott kiállításoknak kurátora volt. A Mercurius átadja a gyermek Bacchust a nimfáknak címu 18. századi kárpit neves európai kárpitművészek együttmuködésével megvalósított kortárs parafrázisával a hagyományokon nyugvó, de új életre kelt műfaj mellett tette le a voksát. (Az ő ötlete volt a magyar kárpitművészek együttmuködésével megvalósuló, 1996-os, hazai Himnusz projekt is.) 2014-ben már nagy betegen, de töretlen akarattal szintén kezdeményezője és társkurátora volt az esztergomi Keresztény Múzeumban megrendezett Történeti és kortárs kárpitok Magyarországon kiállításnak. Időforma címu művét a múzeum azóta megvásárolta, és állandó kiállításán látható. A múzeum szakmai elismerése, és az, hogy Solti Gizella munkája mellett kapott helyet, nagy örömére szolgált.

Kiváló intellektus volt, éleseszű, gyors észjárású és vesébelátó, ami kérlelhetetlen igazságérzettel párosult. A megalkuvás távol állt tőle. Ennél fogva szakmai társa és jó barátja halála után meglehetősen magára maradt, s leginkább önnön elhivatottsága, ügyszeretete éltette; saját magából merített erőt. A szakma, amelyre mindketten rátették az életüket, méltatlanul bánt velük.

2008-ban doktori fokozatot szerzett. DLA dolgozatát a modern autonóm kárpitról írta, értekezése 2012-ben Az idő szövete. Az európai tradíciójú szövött kárpit metamorfózisai címen önálló könyvként is napvilágot látott. Nagyon szeretett volna tanítani, magas szintu szaktudását továbbadni, de erre sajnos nem került sor.

Valamikor engem is ők – harmadikként Mojzer Miklóssal, a Szépművészeti Múzeum egykori igazgatójával együtt – vontak be e műfajba, és győztek meg munkáikkal, hogy az avíttnak, porosnak vélt művészeti ágat releváns kortárs művészetként értelmezzem. A kárpitművészet számomra egyet jelentett velük; halálukkal egy korszak lezárult.

Ibolya hosszú betegsége alatt értettem meg, mit is jelent valójában a „méltósággal viselt” jelző, hogy annak ténylegesen van jelentése, s nem csupán egy frázis. Ahogy azt is ő érttette meg velem, hogyan lehet farkasszemet nézni a halállal. Soha egy zokszó el nem hagyta ajkát, ennél fogva nem is hittem, hittük, hogy meghalhat, még ha betegsége végzetes volt is. Fájdalmas űrt hagyott maga után, s annak tudatát, hogy az igaz emberek is meghalnak, s emelkedett, szinte éteri művészetük sem tudja őket megóvni. A művészettörténet számára azonban halhatatlan marad; saját műfajában a legnagyobbak között.